Nem véletlenül zajlik nyilvános szakmai vita mostanság arról, hogy egy magát startupként definiáló induló technológiai cégnek milyen stratégiát érdemes választania a növekedés és a tőkebevonás területén. Az ún. Nagy Startup Vita keretében eddig megjelent publikációk nagy alapossággal elemezték ki a felgyülemlett tapasztalatokat, sikereket és kudarcokat, és vonták le a tanulságokat a saját értelmezési tartományukban. Eközben jórészt mindegyikük figyelmen kívül hagyta, hogy a nagyjából 2022. óta radikálisan megváltozott makro- és finanszírozási környezet milyen új gazdasági, növekedési és befektetési stratégiákat kíván meg, ahogy egyébként azt is, hogy összes gazdasági hatásában milyen növekedési minták sulykolása mit eredményezhet. Pedig ha azon lamentálunk, hogy egy Forma 1-es pályán mekkora gázzal és milyen sebességgel lehet a leggyorsabban végig menni és mikor mekkora a kisodródás veszélye, nem árt, ha azt is számításba vesszük, hogy magát a pályát nem áztatta-e eső, esetleg nincs-e rajta tartós szennyeződés, s hogy ha mindezeket rosszul mérjük fel vagy figyelmen kívül hagyjuk, nem okozunk-e tömegbalesetet.
Egyre jobban megkopik a startup világ másfél évtizedig ismételgetett varázsszava, az unikornis, amely privát befektetési körben legalább 1 milliárd dollárra értékelt cégekre volt alkalmazandó. Hogy ebbe a zárt elitklubba nem bevételi, növekedési vagy profitteljesítménnyel lehetett bekerülni, hanem kizárólag azzal, hogy volt-e befektető, aki a folyamatosan növekvő értékelések mellett zajló szekvenciális befektetési körök során akár már 1 milliárd dolláros cégértékelésre is rátette a kézjegyét, jól mutatja, hogy ezt az egész jelenséget messze nem a gyorsuló technológiai fejlődés, hanem sokkal inkább a 2010-es évektől a covid periódus végéig egyre brutálisabb tömegben és egyre olcsóbban rendelkezésre álló tőkecunami okozta. Épp ezért manapság azoknak az unikornisoknak bővül leggyorsabban a listája, amelyek az utolsó, akár milliárd dolláros befektetési körük után is menthetetlenül lehúzták a rolót, vagy legalább is elvesztették cégértékük jelentős részét.
A hazai szakmai beszélgetések viszont mintha továbbra is buborékban zajlanának és azt taglalják, hogy mi tenne jobbat a magyar startup szektor fejlődésének, mi eredményezne szélesebb körben tudásfelhalmozást, visszaforgatható és újra befektethető tőkenyereséget: több kisebb vagy közepes méretű sikersztori vagy egy várva várt hazai unikornis?
Nos, az a helyzet, hogy ez a vita még kedvező makrogazdasági és pénzpiaci körülmények között is téves. Viszonylag egyszerű matematikai összefüggés ugyanis, hogy a visszaforgatható haszon nem az egy projektbe befektetett tőke nagyságától, hanem attól függ, hogy azt a tőkét milyen sikerrel, milyen hatékonyan sikerült növekedésre fordítani, függetlenül az érintett projektek számától. Egy 2-3 milliárd dolláros exitből, azaz cégeladásból sem marad sok visszaforgatható tőke az alapítóknál, ha azt milliárd dolláros korábbi befektetésből sikerült csak elérni, mert a befektető minimum hozamot vár el a befektetésén és ha az a részesedésére eső exit eladási árból nem jön ki, akkor a hozamelvárása az alapító exit részesedését csökkenti. Ekkora befektetési körök pedig már kivétel nélkül olyan nemzetközi intézményi befektetőktől érkeznek, akik semmiféle küldetéstudattal nem rendelkeznek, hogy a nyereséget a hazai startup szektorba forgassák vissza, ha pedig a túlfinanszírozás a hazai alapítók nyereségrészesedését csökkenti, összességében ezek az alapítók is kisebb tőkével állhatnak neki a hazai technológiai szektor felvirágoztatásának. Ezzel szemben egy tucat 100 millió dolláros értékű exitből is bármikor származhat tucatnyi 30-40-50 millió dolláros vagyonnal rendelkező sikeres alapító, ha jól tervezetten, tudatosan vonnak be tőkét és azt a lehető legjobb hatékonysággal használják fel. Ők ráadásul vélhetően nagyobb létszámban és akár több hasznos tapasztalatot is képesek lehetnek a szektor későbbi vállalkozóival megosztani. És ez éppen, hogy nem a minél gyorsabban, minél magasabb értékelések mellett minél nagyobb tőkebevonásnak a logikáját támasztja alá (pláne nem minél inkább külföldről), hanem csak a növekedésre hatékonyan felhasználható tőke jól célzott bevonását indokolná, becsatornázva egyidejűleg minden tudást, tapasztalatot és együttműködési lehetőséget a hatékony tőkefelhasználással elérhető minél nagyobb növekedés érdekében. De nem könnyű persze ennek az egyszerű logikai összefüggésnek az elfogadtatása egy olyan közegben, ahol a szakmai szervezetek és a szaksajtó egy jelentős része említésre méltónak sem tartja az olyan hagyományos üzleti mérőszámokat, mint a bevétel és a nyereség, mélyen hallgat arról, hogy milyen exit bevételből mennyi vándorolt külföldi intézményi befektetőkhöz és mennyi maradt hazai alapítóknál, hanem csak a minél nagyobb cégértékelések mellett történő minél nagyobb tőkebevonást fetisizálja és magát a tőkebevonást tálalja sikertörténetként.
Ettől persze ténykérdés, hogy a hazai startup szektor 100 millió dolláros exitből sem ért el még egy tucatnyit sem. Ráadásul hiába nem nyilvánosak általában az eddig sikerként tálalt hazai exitek pénzügyi adatai – azaz, hogy azokból mennyi ragadt külföldi intézményi befektetőknél, mennyi került a nyereséget szükségszerűen újra itthon befektető hazaihoz és mennyi maradhatott az alapítóknál – számos esetben könnyen kiszámolható, hogy még ezeknek a hazai sikertörténeteknek is sokszor az a sajnálatos jellemzője, hogy az alapítók nem tulajdonrész arányosan jutottak az exit bevételekhez, mert a befektetők a tőkéjükre járó hozamelvárás miatt az exit nagyobb részét elvitték. Azaz, az alapítók korábban több tőkét vontak be, mint amit hatékonyan, sikerrel növekedésre tudtak fordítani, aminek az exitnél látták kárát. Több maradt volna a zsebükben kevesebb rosszul elköltött tőkefinanszírozás mellett, azaz ha ugyanazt a növekedést kevesebb tőkéből érik el, vagy a bevont tőkéből nagyobb növekedést képesek megvalósítani. A rosszul elköltött tőke a befektetőt valójában csak a totális cégbedőlések esetén károsítja, egyéb, életképes projektek kapcsán éppen a befektető tesz szert többlethaszonra a nagyobb tőkebevonásból és az esetleges túlfinanszírozásból, szükségszerűen az alapítók kárára. A felpumpált értékelések és az unikornis kultusz tehát valójában a nagy nemzetközi intézményi befektetők által gerjesztett olyan trend, amellyel így ezek az intézményi befektetők jóval nagyobb hányadot tudtak a valóban sikeres startup projektek nyereségéből maguk számára kihasítani, és az elmúlt időszakban tömegesen rendelkezésre álló befektethető tőkén így tudtak minél nagyobb hozamot realizálni. Igaz volt ez addig, amíg volt még nagy tömegben befektethető tőke és amíg ezek az unikornisok nem kezdtek maguk is sorozatban csődöt jelenteni.
Ilyen egyébként kétes értékű trend finanszírozására Magyarországon sosem állt rendelkezésre elegendő kockázati tőke, ténykérdés, hogy a hazai startup szektor tőkefinanszírozása messze alatta van az európai, de még a régiós átlagnak is. Azzal együtt, hogy egyébként aktuálisan minden piacon radikálisan visszaesett a befektetői aktivitás, leginkább éppen a túlárazott, óriás méretű befektetési körök esetében, nyilván nem véletlenül. De az elvégezhető összehasonlításokból az is jól látszik, hogy a hazai startup szektornak nem ez a legfőbb gyengesége, mert azokban az időszakokban is alulteljesített nem csak globális vagy európai, hanem régiós összehasonlításban is, amikor lényegesen nagyobb volumenben állt rendelkezésre a befektethető kockázati tőke (lásd pl. a McKinsey 2022 ferbuárig terjedő adatokon alapuló 2023-as elemzését). Végső soron cseppet sem meglepő, hogy a hazai startup szektor éppen azokban a mutatókban van lemaradásban, mint a teljes hazai gazdaság: a termelékenységben és a tőkefelhasználás hatékonyságában. És különösen pikáns erre megoldásként épp azt kínálni, ami a hazai gazdaságnak általában is a legnagyobb tehertétele, azaz hogy az elérhető növekedési lehetőségeknek csupán egy szűk létszámú zárt elit a kedvezményezettje és az nem tud érdemi fejlődést hozni a gazdasági szereplők szélesebb körében. Nem világos, miben segítené ugyanilyen szemléletű szakmai koncepció a hazai startup szektor nemzetközi felzárkózását.
A fentiek alapján hiba lenne minden ígéretesebb feltörekvő hazai startupot arra bíztatni, hogy mielőbb vonjon be tőkét minél nagyobb arányban és minél inkább külföldi szereplőktől. Sőt egy kizárólag ezt szajkózó szakmai programnak egyszerre lehet kárvallottja nem csak néhány tévútra vitt alapító, hanem az egész hazai ökoszisztéma. Még inkább hiba lenne az aktuális kérdésfeltevést arra egyszerűsíteni, miszerint a hazai startup szektor sorsa attól függ, hogy mennyi a rendelkezésre álló finanszírozás, azaz az elkövetkező időszakban befektethető tőke. Pedig nyilván erős a kísértés, ismerjük ezt a gyakorlatban is, a legtöbb elbukott startup alapító is azzal érvel, hogy azért nem járt sikerrel, mert nem kapott elég finanszírozást a befektetőktől, lám a versenytársak mennyivel többet kaptak és ha neki is annyi jutott volna, ő is legalább annyira sikeres lett volna, vagy még sikeresebb. Közben meg mindannyian tudjuk, hogy ez legtöbbször csupán a kudarc feldolgozásának pszichológiai eszközrendszere, mert nem attól lesz sikeres valaki, hogy több finanszírozást kap, hanem azért kap több finanszírozást, mert sikeresebb volt, azaz képes volt demonstrálni, hogy a saját erőforrásait és a bevont tőkét sikeresen tudta növekedésre fordítani. Ilyen esetben pedig előbb-utóbb sorban állnak a befektetők, sőt, ahogy a fentiekből kiderült, igyekeznek akár olyan mértékű túlfinanszírozást is ráerőltetni a magasabb cégértékeléstől megbódulni hajlamos alapítókra, ami kedvezőbb gazdasági körülmények között még nem dönti be a projektet, csak a nyereség nagyobb hányadát téríti el a befektető felé.
Ha végrehajtani nem is egyszerű, szóban legalább könnyen definiálható a hazai startup szektor szereplőinek aktuális feladata: valójában a szektor szereplőinek összes teljesítményét, termelékenységét és a tőkefelhasználásuk hatékonyságát kell javítani, és akkor fog sorban állni befektetési lehetőségekért nem csak a szűkös hazai, hanem a bőségesebb nemzetközi magántőke is, hogy részese lehessen újabb és újabb sikertörténeteknek. Ehhez pedig a jelenleg a hazai gazdasági és üzleti környezethez igazodóan exkluzív, szelektált és zárt körben tartott befektetői és alapítói körök számára biztosított együttműködést, támogatást, szakmai nyilvánosságot, pénzügyi és szakmai kollaborációkat kell lényegesen nyitottabbá és inkluzívabbá tenni, ahogy azt egyébként az egész hazai gazdaságban az összes gazdasági szereplő között is tenni kellene. Mert nem az fog minket a régiós és európai rangsorban előrébb vinni, ha néhány arra kiszemelt, toplistákon előre agyonreklámozott szereplő produkál majd egyszer alkalmi sikertörténeteket, hanem, ha a lehető legtöbben lesznek képesek a lehető legtöbbet kihozni magukból. Volt már rá példa máskor, hogy ilyen fejlődésbeli ugrásokat épp akkor sikerült elérni, amikor az erőforrások szűkösebbé váltak, épp azáltal, hogy elkerülhetetlenné vált az erőforrások hatékonyabb felhasználása. Ebből jelenleg az erőforrások szűkössége már adott, a fejlődésbeli ugrás pedig rajtunk múlik.
A publikáció 2024. június 7-én jelent meg eredetileg a portfolio.hu oldalán